Melyik egyetemi projektedre emlékszel vissza a legszívesebben? 

Három kedvenc projektem is van. 

Az egyik Balla Dóra tipográfiakurzusához kapcsolódik, ahol Bruce Mau Incomplete Manifesto for Growth című írásából kiindulva kellett betűtípusokat és kiadványt terveznünk. Nagyon élveztem a szabadságot, amit a betűk alakításában kaptunk, és inspiráló volt Dóra látásmódja. A kurzushoz később egy kiállítás is kapcsolódott, amelynek a szervezésében is részt vettem. 

A második projekt Lepsényi Imre Kollektív ornamentika című kurzusa volt, amely mélyen meghatározta a tervezési szemléletemet. Ezen a workshopon ismerkedtem meg Déri Enikővel is, akivel később megalapítottuk a DE_FORM-ot. 

A harmadik a MOME Nyílt Nap promóciójának megalkotása volt, amely során digitális és térbeli narratívát is létrehoztunk. A projektet Filkey Áronnal közösen valósítottuk meg, és különösen inspiráló élmény volt. 

Melyik volt a legkedvesebb MOME-s emléked? 

Nem tudnék egyetlen konkrét emléket kiemelni – inkább időszakokat. A legmeghatározóbb talán az volt, amikor éreztem, hogy kezdem megtalálni a saját vizuális nyelvemet, majd azt a társaságot is, amelynek a tagjaival igazán jól tudtam kapcsolódni. A MOME utolsó évében éreztem, hogy inkább a helyemen vagyok. 

Mit tanácsolnál a felvételiző önmagadnak? 

Azt tanácsolnám, hogy legyek még nyitottabb más szakterületek megismerésére, és merjek élni a nemzetközi lehetőségekkel – például az Erasmusszal, amit én kihagytam. Ugyanakkor örülök annak, hogy mindent beleadtam, mert hiszem, hogy ez a kulcsa a fejlődésnek. Talán csak annyit mondanék még magamnak: merj bátrabban nyitni, de közben tudd, hogy minden megtalál a maga idejében. 

Mikor és milyen alkalomból jártál utoljára az egyetemen? 

Gyakran megfordulok a MOME-n, hiszen időről időre dolgozunk az egyetem számára különféle kommunikációs anyagokon. Emellett nemrégiben tartottam egy Narrative Spaces című kurzust, és szeptembertől a Tervezőgrafikán is tanítani fogunk Déri Enikővel. Rendszeres látogatója vagyok az Architectural Matters előadás-sorozatnak is, mert az építészet különösen közel áll hozzám. Az alumnibulikra és egyéb eseményekre is igyekszem visszatérni, amikor csak tudok. 

Milyen szakmai eredményre vagy a legbüszkébb a diplomázásod óta? Mi volt számodra a legizgalmasabb ebben a projektben? 

Nagyon büszke vagyok a DE_FORM eddigi eredményeire. Olyan vizuális arculatok megalkotásában vehettünk részt, mint a Néprajzi Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia vagy a holland Steenbergen Stipendium – Hollandia első fotósösztöndíja. 

Emellett megalapítottuk a DE_VISION nevű cégünket is, amely kiállítások és narratív terek tervezésével foglalkozik – ez a terület különösen közel áll hozzám, mert egyszerre igényel koncepcionális gondolkodást, történetmesélést és térérzékenységet. 

Kivel kollaborálnál a legszívesebben? 

Nagyon szívesen dolgoznék együtt nemzetközi építészirodákkal, például az MVRDV-vel és Winy Maasszal, közösségi terek vagy múzeumok megtervezésén. Kifejezetten izgalmasnak tartanék egy olyan együttműködést, ahol a tér, a vizualitás és a koncepció valóban közösen formálódik. Nagyon inspirál az a fajta elrugaszkodott, bátor szemlélet, amit ők képviselnek. 

Van titkos képességed vagy tehetséged, amiről kevesen tudnak? 

Nem tudom, hogy titkosnak számít-e, de nagyon sok dolog érdekel egyszerre, és párhuzamosan több projekten is tudok dolgozni. A grafikai tervezés mellett legalább annyira érdekel a tértervezés és a kiállítástervezés is. Emellett foglalkoztat az akadémiai szintű tudásmélyítés is – érdekel a tanítás, a tanulás, a nyelvtanulás, és folyamatosan keresem az új inspirációkat. Talán ez a fajta nyitottság és szellemi éhség a legerősebb „titkos képességem”. 

Min dolgozol most? Mit élvezel a legjobban ebben a munkádban? 

Jelenleg is tíz-tizenöt projekt fut párhuzamosan a DE_FORM-ban. Többek között ismét a Light Art Museum új kiállításának az arculatán dolgozunk, immár harmadik éve. Részt veszünk az EDGE építészeti fesztivál szervezésében is – annak a vizuális anyagait tervezzük. Készülőben van egy saját könyvünk is, kulturális branding témában, Bálint Júlia szerkesztésében. Feldolgozzuk a Narrative Spaces kurzus anyagát is, és több kiállítást, látogatóközpontot tervezünk jelenleg. 

A projektek minden szakaszában van, amit szeretek, de számomra a koncepcióalkotás fázisa a legizgalmasabb. 

Milyen dolgok inspirálnak a munkádban? 

A leginspirálóbb számomra mindig az, amikor új dolgokat ismerhetek meg. Legyen szó a fény- vagy médiaművészet világáról, a néprajz kortárs értelmezéséről, a természet- vagy társadalomtudományokról, vagy épp egy új kollaborátorról – minden új kapcsolat vagy téma új nézőpontot hoz. Az újdonság mindig energiát ad. 

Mi az, ami a legintenzívebb időszakban is kikapcsol, feltölt? 

Mostanában a festés adja a legnagyobb feltöltődést – ebben találtam meg az utóbbi időben azt az örömöt, ami segít igazán kikapcsolni. Emellett nagyon szeretek utazni is, de leginkább akkor, ha ténylegesen el tudok szakadni a digitális tértől – például ha nem viszek magammal telefont, és teljesen jelen tudok lenni a pillanatban. 

Volt már alkotói válságod? Mi segített kijönni belőle? 

Igen, volt – inkább kiégésnek nevezném. Egy idő után megtanultam, hogy mennyire fontos figyelni a saját határainkra, és tudni nemet mondani. A kreatív munka nagyon intenzív szellemi igénybevételt jelent, és ha nem figyelünk, könnyen bele lehet fáradni. Számomra az segített, hogy megtanultam időt szánni a pihenésre, és tudatosan odafigyelni a saját ritmusomra, fizikális és mentális jóllétemre. 

Milyen zenére dolgozol? 

Alapvetően csendben dolgozunk, bár ha néha valaki elindít egy zenét, és az úgy is marad, azzal sincs gond. Szeretek zongorára olvasni, és olyan zenéket hallgatni, amelyek segítenek fókuszálni. Nem gondolom, hogy mindig kell zene a munkához, de amikor épp monotonabb szakaszban vagyunk – például szerkesztéskor –, jól tud jönni egy kis energikus techno. 

Egy könyv, ami fontos számomra… 

Szántó András A múzeum jövője című könyve mély hatással volt rám. Kiemelten fontosnak tartom, amit a kulturális intézmények jövőjéről, a társadalmi szerepvállalásukról és a változó működésükről ír. Mivel engem is foglalkoztat a kulturális kommunikáció és térhasználat, ez a könyv sok gondolatot elindított bennem. 

Egy film, ami sokat jelent nekem… 

Animációs filmként a Chihiro Szellemországban az, ami gyerekkoromban teljesen beszippantott – azóta is nagyon közel áll hozzám a világa. 

Filmes műfajban pedig a The Square. Egyszerre ironikus, vicces és elgondolkodtató – imádom benne Elisabeth Mosst, és azt, ahogyan a film reflektál a kortárs művészeti világra és a társadalmi normákra.