Délibáb

10 év elteltével, ahogyan én is egyre idősebb leszek sokkal erőteljesebben elkezdett foglalkoztatni apukám halálának körülményei, családi dinamikára, gyerekkoromra, kapcsolataim alakulására gyakorolt hatása. Halálának, traumáimnak feldolgozása, gondolataimnak közlése sokkal fontosabb szerepet játszik a mindennapjaimban most, mint akkor. Azon az estén, amikor utoljára láttam őt éppen a mentő vitte el otthonról. Eszembe sem jutott elköszönni tőle. Azt hittem, hogy ez is hasonló lesz, mint a többi és pár nap múlva hazajön. Halála egy hosszan elnyújtott öngyilkosságot lezáró pillanat volt akkor ott a kórházban. Most már egyértelműen látom, hogy Ő nem akart élni. Én ekkor 12 éves voltam. Anyukám és köztem eszkalálódó feszültség rengeteg olyan emléket hív elő, mely felidézi bennem apukám és közte korábban kibontakozó ellentéteket. Ahogyan én is többet foglalkozom a múltbéli történésekkel, úgy válik egyre egyértelműbbé számomra, hogy mennyi mindenben is hasonlítottunk apukámmal.

Régebben sokáig voltak olyan gondolataim, hogy ő nem is hunyt el, vissza fog jönni. Sokszor álmodtam a pillanatról amikor visszatér hozzánk, belép az ajtón, s megölel. Nehéz volt megkülönböztetni mi is az, ami valójában megtörtént és mi az, ami nem. Mi az, amit álmodtam és mi az, amit nem. A sorozatomban olyan megkomponált képeket készítettem, melyek reprezentálják jelenlegi családi helyzetemmel, illetve apukámmal kapcsolatos érzéseimet. A bemutatott jelenetek hozzá kötődő traumatikus élményeimre, átélt eseményekre, valamint családi kapcsolatainkban felfedezett hasonlóságokra reflektálnak. Állandó elemként jelenik meg az ember és a meztelenség, mely kiegészül zavarodottságomat megjelenítő, kellemetlenséget előidéző elemekkel. A fényképek letisztult stílusa, kendőzetlenség és a közlésmód őszintesége fontos eleme a halál tényével kapcsolatos érzéseim közlésének.