A tárlat a kétéves szakmai munka csúcspontját jelenti, amely nem csupán az akadémiai eredményeket, hanem egy dinamikus, kritikai gondolkodású közösség vízióit sűríti magába, ahol a különböző nemzetiségű alkotók együttműködésének köszönhetően regionálisan és globálisan fontos témák kerülnek előtérbe.

Az első kiállítást 2025. szeptember 10. és október 5. között rendezték, a második október 9. és október 31. között tekinthető meg. Az alapkoncepciót átható tematika a napjaink világát átszövő, ambivalens viszonyrendszerekre reflektál. A „barátságos” és „veszélyes” hívószavak jelentése a 21. század elejére tágabbá és árnyaltabbá vált, messze túlmutatva a hétköznapi élethelyzetek direkt értelmezésén. Ezek a kifejezések mára szorosan összekapcsolódnak a technológiával, a politikával, a klímaváltozással és a társadalmi kapcsolatok komplex hálózatával. A cím így egyszerre szolgál iránytűként és kihívásként a hallgatók számára, arra ösztönözve őket, hogy vizsgálják meg a fotográfia és a társadalom viszonyát, feltárva a kényelmes, felhasználóbarát, sőt veszélytelennek tűnő mindennapok mögött rejlő kiszámíthatatlan csapdákat és konfliktusokat.

Erdei Krisztina, a MOME MA-szak-vezetője a képzést egy kultúrák közötti hibriditással jellemezhető térként írja le, ahol különböző nemzetiségű fiatalok dolgoznak együtt: „A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia mesterképzése jóval több mint egy akadémiai program – egy dinamikus és sokszínű közösséget jelent, a gondolatcsere és a közös látásmód terét” – emelte ki a megnyitón. A cél pedig az, hogy a hallgatók a médium 200 éves múltjára és a társművészetekre támaszkodva alakítsák ki azt a személyes fotográfiai gyakorlatot, amely rezonál a jelen kihívásaival. A MOME-n zajló munka, hívta fel a figyelmet, a kritikai gondolkodás színtere, ahol a magyar és a nemzetközi fotográfiai gyakorlatok összefonódnak, és ahol a művészi kifejezés túllép a határokon, folytatva a 20. század magyar származású, nemzetközi hírű fotográfusainak az örökségét.

Petrányi Zsolt művészettörténész a végzős munkák közös metszéspontját vizsgálva megállapította, hogy noha nincs egyetlen domináns tematika, a legtöbb művész egyfajta „új identitásdefiníció” mentén dolgozik. A diplomások sorozatai gyakran önmagukat írják le, személyes küzdelmekből, a világhoz való viszonyukból, tájékozódásukból indulnak ki ebben a válságokkal és traumákkal teli korban. Válaszaik mélyen személyesek, kötődnek a múltjukhoz, környezetükhöz és mindennapi tapasztalataikhoz, hogy

művészként meghatározzák magukat, és egyben általános problémák közvetítőjévé váljanak.

Ez a fajta művészi reakció egyértelműen a jövőre irányul: a hallgatók abban látják a jobb világ építésének a lehetőségét, ha megismerik önmagukat, és ezen keresztül határozzák meg cselekvésük módját. Petrányi kiemelte, hogy a kortárs művészeti kifejezés egyre kevésbé direkt, inkább metaforákon keresztül szól a világ állapotáról, ami a fotográfiában is megfigyelhető.

A Capa Centerben látható kiállításon tizenkét fiatal alkotó munkáját állítják fókuszba, akik a fenti koncepciót saját egyéni látásmódjukon keresztül értelmezik. A kiállított képeken látszólag barátságos, ártalmatlan helyzetek, csendes városi tájak, családi idill, személyes emlékezetet újraértelmező montázsok vagy éppen az önkéntesség gesztusai jelennek meg. Ahogy azonban a befogadó egyre mélyebbre merül a képi világokban, felszínre buknak a rejtett feszültségek. A tárlatok arra hívják a látogatót, hogy maga fedezze fel a biztonság és a fenyegetés közötti árnyalt átmeneteket, és vizsgálja meg, hogy a jövőre vonatkozó cselekvés miként gyökerezik a jelen identitásának kritikus szemléletében.

Eddie Botstein projektje a történelmi és jelenkori háborús konfliktusok összetettségét vizsgálja. Az ellenállás és a szolidaritás keretei a fegyveres konfliktusokban a domináns narratívák által elnyomott vagy figyelmen kívül hagyott történeteket helyezi előtérbe.

Czirják Laura A taps után című sorozatában a mindennapi élet látszólag eseménytelen, monoton pillanataira összpontosítva mutatja meg, mennyire fontos értéket találni bennük, mert ezek hordozzák a valódi intimitást és jelentést a mindennapokban.

Daniella Grinberg Terepmunka laboratóriuma az ősi ökoszisztémák és a civilizációs kontroll jelenkori története közötti ellentmondást vizsgálja, munkájának fókusza az ember uralkodási vágya és annak paradox eredménye, sokszor abszurd következménye.

Sveta Maximova KÖD című térbeli installációja villódzó ikonikus és posztikonikus képeivel a digitális autokráciák vizuális kultúrájára reflektál. Arra, hogy bár a képek korát éljük, mégis épp a képiség omlik össze a cenzúra és a manipuláció gyorsulása miatt.

Melegh Benjámin az Aranyháromszög képein a kertvárosi lét, a széttagolt, terjeszkedő városszövet kihívásaira és kompromisszumaira irányítja a figyelmet. A fotókon keresztül láthatóvá válik az üresség és az elszigeteltség, amit a hiányos várostervezés és a fejlesztések elmaradása idéz elő.

Németh Levente projektje, a Te ott érsz véget, én itt kezdődöm azoknak a határoknak a fontosságát vizsgálja, amelyek a gyermekkori traumából fakadó önreflexióból és az abban gyökerező, kimondott vagy kimondatlan érzelmekből erednek. Az alkotó összpontosít, hogy a negatív érzelmekkel való újra kapcsolatba lépés a túléléshez szükséges eszköz.

Pál András Köztes folyamat című projektje abból indult ki, hogy világ a leghatékonyabban a képek által érthető meg, és ez különösen a sajátos nevelési igényű vagy fogyatékossággal élő gyerekek esetében igaz. A fotót gondolatok és tartalmak közvetítőjeként használó interaktív installáció, valamint a fejlesztőeszköz-prototípusok akár oktatási környezetben is alkalmazhatók.

Süle Tamara nagymamája és édesanyja családi fényképei nem csupán az ő nővé válásuk történetét meséli el, de azt is bemutatják, mit jelentett nőnek lenni a 20. századi Magyarországon. A szemükön keresztül az örökölt szerepek, a lehetséges narratívák, az emlékek és az identitás eszköztárát vizsgálja.

Szekeres Laura Virág sorozata a szülést egy olyan nő szemszögéből vizsgálja, aki azt még nem tapasztalta meg. A Megengedem magamnak, hogy legyek absztrakt módon, mindennapi helyzetekben ábrázolja a termékenység és a szexualitás szimbólumait, az otthon szülésekkel pedig a női test autonómiájának az egyik lehetséges formáját vizsgálja.

Szepsi Szűcs Lilla a Mindig arról fantáziáltam, hogy az óceánparton üvöltök egyedül fotóin megmutatja a gyermekkori érzelmi traumák személyiségre gyakorolt tartós hatását, a személyiség fragmentálódását, és a megváltásra vágyó ember küzdelmét, aki választ keres arra a kérdésre, hogy lehetséges-e legyőzni a múltat.

Takács Kamilla ruhák által próbálja megőrizni a nagymamája emlékét. A Te vagy minden, ami vagyok, Te vagy minden, ami sosem leszek arra keresi a választ, hol a múlt helye a modern életben, hogyan lehet emlékezni, megőrizni és gyászolni a cselekvésen keresztül.

Adi Tudose Az álmatlanság rózsaszín halai kitalált univerzumában, üvegfalak mögött gondolataikba merülő vagy épp városi tájakon vándorló magányos alakjaival a kapcsolódás hiányát, a hovatartozás keresését vizsgálja, a társadalmi identitás, a reprezentáció és az emberi lét törékeny természete kérdéseit járja körül.